Szántó Piroska: Kár

(Szántó Piroska Kossuth-díjas festő, grafikus, író, érdemes és kiváló művész, Vas István költő feleségének visszaemlékezése Czóbel Béláné, Modok Máriára)

- Festőnő, olyan pedig nincs. Jaj de ügyes ez a kislány, tanuljon festeni, könyörögjük be a főiskolára, legyen legalább rajztanár! Vagy férjhez megy a kis hülye, és akkor én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem, rajzolgatja az apróságokat, jaj de édes! Ha meg festőhöz megy férjhez - vérfertőzés!! -, akkor pláne vége a piktúrának. Volt valaha is - no jó, nem festőnő, de híres, igazi, nőnemű festő?

Legszívesebben lehajítottam volna Lacit az ötödik emeletről, úgyis ott ült az ablakpárkányon, fél lábát kilógatva az Üllői út fölé a Szőnyi-iskola ablakából, boldogan vigyorogva rajtam, aki dühöngve kapartam tisztára a palettámat, s próbáltam alkalmas ellenérveket keresni.

- Hát Modok Mária, te piszok? - fakadtam ki végre.

- Ja, a Modok…

Laci majdnem zavarba jött, a fejét mindenesetre megvakarta, aztán előkotort egy cigarettát, kettétörte, s a felét az én számba dugta.

- Sztambul - közölte büszkén -, talán jó.

Modok Mária képeit együtt láttuk, mi, Szőnyi-növendékek a Tamás Galériában. Úsztam a boldogságban: egy asszony ilyent tud festeni! Addig csak Käthe Kollwitz bátorított, de ez a festő magyar volt! Kortárs! A kép barna hatású volt, gyerekekkel körülfogott asszonyt - anyát - ábrázolt, iszonyú erővel és a kontúrozott arcokból élesen kivillanó ferde szemű Modok-arcokkal, a szemek kellemesen bájos, majdnem huncut nézése is az övé volt. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen nagy művésznő valaha is szóba álljon velem, csak messziről lestem, aztán 1938-ban megismertem Szentendrén.

A mi bandánk akkor még nem fedezte fel a Haluskai-tanyát, szanaszét laktunk a legkülönbözőbb és legolcsóbb szentendrei albérletekben, de Modokéknak már csudálatos kis házuk volt, ami összesen egy verandából állt, mellette egy parányi szoba, alatta egy félig pince konyhával.

Modokék, mondom, mert nemcsak hogy festőnő volt, hanem férje is volt, Perlaki Ede - aranyos, kedves ember, aki nemhogy kidobta volna azt a "majd-talán-festő-lesz-belőlük" gyülevész hadat, akik mi voltunk, hanem ugyanolyan barátian beszélt velünk és tartott felnőtteknek, mint Mária.

Amúgy is szörnyen imponált nekünk, mert egész Szentendre (akkor még pici falu-város) tudta, hogy míg a házuk fel nem épült, ők a dombon, Pipich néninél laktak, s Perlaki minden reggel, mielőtt a pesti hivatalába indult volna, mindenesetre csúnyán leszidta, onnan a dombról lekiabálva, az épületen mélázó kőműveseket.

Mi már a felépült házban csodálhattuk Mária képeit - nem fértünk be ugyan a műteremnek használt verandára, de végigültük a lépcsőt, míg Mária mutatta a képeket, s főzte lankadatlanul a kávét, kínálás közben nyugodtan odébb rúgva egy-egy vásznat - ugyan, nem árt az annak.

A kávédarálójáról portrét festett, nagyon szép kép volt, ugyancsak barna-aranyokker-fekete. "Megérdemli, eleget dolgozik nekem" - mondta Modok. Gyönyörű volt a Kalapos önarckép, néhány akt, férfias, komoly.

Még egy kislány-portréjára emlékszem, ahol ugyanaz a kemény kontúr zárta le a törött barnákat, mint az Anya és gyermekei képen, de mindig belecsöngetett egy-egy ragyogó, kis darab élénk szín: a szemek világító kékje, a kislány masnija, a kávédaráló rézkupakja.

Akkor még, mikor mi láttuk először a képeit, a későbbiekhez képest mind nagyméretű volt, a legkisebb is legalább 80x60-as, de inkább 100x100-as. "Mi" az akkori szentendrei fiatalok voltunk, Vajda Lajos körül (Kornissék, Bálint, Kassowitz, Cserepes, Bán Béla, Fekete Béla, Ámosék, Szinék, Fehér Jóskáék, Berda Ernő, Törzs Évi, Krikovszky Gizi, Mándy Stefka - remélem, nem felejtettem ki senkit), a létszám fluktuált, de a központ Vajda volt, akit mindnyájan imádtunk.

Amikor aztán 1940-ben felvonultunk a Haluskai-tanyára, ott Modok csaknem mindennapos vendég volt, vidám, bizalmas, nyers, szabadszájú, eleven, bicikliről pottyanó, szegény festőkölyköket kosárszámra felhurcolt almával, szilvával tápláló, kedves, idősebb nővér.

Mindnyájan mélységesen csudáltuk és tiszteltük, még a "szóviceházmester" Bálint Bandi sem ment messzibbre annál, hogy "modok valamit", mikor megláttuk a haja vastag koszorúját beúszni a menedékes hegyoldal mélyútja fölött.

Megtiszteltetésnek éreztük, hogy, rendszerint egy kismacskával a hóna alatt, harsányan elkiáltja magát: no lesz képmutatás?, s aztán szótlanul nézi a képeinket, ahogy mi sem mertünk volna előtte beszélni az ő képeiről - festőszokás ez, beszéljenek a művészettörténészek. (Pista később sokszor nevettette meg a barátainkat, mert elmondta, hogyan nézi egyik festő a másik dolgait:

- Hm. Aha. Ott, alul, az a fehér folt. Hát - no igen, no igen. - És a maximum: - Szép. - De ezt hosszú szünet előzi meg, s gyakran ajkbiggyesztés.)

Mikor a Modok-Perlaki-házasság véget ért, eleinte csönd, majd festői korszakváltás következett. Persze nem követhettem pontosan az életútját, végül is tizennyolc évvel volt idősebb nálam, csak a képeiből láttam, amit láttam.

- Most nem dolgozom - mondta a kis Mária Valéria (most Akadémia) utcai szoba-műtermében -, várom, hogy kimehessek Czóbelhez Párizsba. - Ez akkor, 1939-40 táján elég reménytelennek látszott, Mária visszanyelt sírással mutatott egy lapot, Czóbel jellegzetes szerteszét dobált írásával: "Jöjjön, én leszek a legboldogabb ember."

Aztán elvesztettem szem elől, nem tudom, kiment-e hozzá, vagy Czóbel jött haza, de mikor a körülöttünk üvöltő viharok véget értek - vagy csak rövid szünetet tartottak? -, már együtt voltak Szentendrén. A kibővített kis házban Czóbelnek szép, igazi műterme volt, s Mária sem a verandán festett többé, hanem külön szobában. Harminc és ötven év között már nem olyan óriási a távolság, mint húsz és negyven között volt - sokat találkoztunk, de őszintén szólva nem tudom, hogy szeretett-e engem úgy Mária, mint én őt, Pistát mindenesetre szerette, őt még Czóbel is.

Én a régi csodálattal néztem fel Máriára, bár néha szíven ütött egy-egy nyers tréfája, de hát ilyesmi tőlem is kitelt nem is egyszer. A Czóbel-ház nekem változatlanul a nagy művészek varázslatában tündöklött, akár Czóbel festett a kertben, akár Modok néni, Mária édes arcú mamája ült - nem, üldögélt - egy fonott székben, a kis, szalagos selyempincsijét simogatva, mint egy régi pasztellkép.

Azt hiszem, Mária virágos csendéletei ebben az időben készültek. Sőtér István említi egyik írásában, hogy Czóbel felesége nagy, virággal tömött köcsögökkel rakja teli a férje műtermét "csalétekül". De Mária csendéletei nem ilyenek voltak, nem Czóbel harsogó, tündöklő, dús virágai. Az aranyokkere még megvolt, s a virágok erős, majdnem konstruktivista szerkezete is, az fogta be a szinte merev, álló, lapos szirmú körvirágokat, szorosan összezárva.

Mi a temető mellett laktunk - lakunk ma is -, a Modok néni halála után naponta láttam Máriát, ahogy, rendszerint kora délután, leugrik a biciklijéről, egy csokor virággal tűnik el a temetőben, s ilyenkor gyakran beszólt hozzám is.

- Mama már nem segít a háztartásban, nem sok időm maradt festeni. Inkább csak délután.

- Hát nincs segítséged?

- Csak a kertész meg nagy néha a Kovácsné. Bélát idegesíti a takarítónő.

Czóbel éppolyan igénytelen volt, mint a legtöbb festő, saját megnyitóján is ugyanabban a kopott, kék nadrágban jelent meg, amit otthon hordott a kertben, és nagyjából mindegy volt neki, hogy mit eszik, de azt pont fél egykor szerette az asztalon látni, s mégiscsak egész életét Párizsban töltötte, hát megszokta a leves-hús-saláta-sütemény-gyümölcs menüt. Ez persze lefoglalta Mária legértékesebb festőidejét, meg aztán a kert termése is feldolgozásra várt.

Gyakran benéztem hozzá délelőtt, ha éppen nem dolgoztam, ilyenkor rendszerint ott ült a piros-fehér kerti ernyő alatt, s buzgón vagdalta, hámozta a legkülönbözőbb kerti termékeket, amikből meglepő leveket possajtott, különösen a "cidre"-nek nevezett furcsaság tett rám mély benyomást, nemigen volt rokona a francia almabornak. Közben be-beugrott a konyhába, én meg alig vártam, hogy visszajöjjön, és nézhessem a kés felett mozgó, nagyon-nagyon szép, erősen kidolgozott kezét, az édesanyja s a saját jegygyűrűje csúszkált a finoman mintázott ujján, a napraforgó-arany hajkorona már őszült, csak a homlokába hulló fürtök voltak még tiszta aranyszínűek, mint a lehajló napraforgó sárga sziromlevelei.

Irigyeltem Gráber Margitot, aki a barátnője volt, igaz, korban is, festői felfogásban is természetes volt, hogy összeillenek, nem úgy, mint énvelem. Festőileg is hatott rám pedig, furcsa módon, két rajza, holott, legalábbis tudtommal, keveset rajzolt.

Gyönyörű két kisméretű, talán 40x30-as szénrajz volt: szentendrei táj, hegy-domb-ház-pötty. Szűkszavú, komoly, nemesen távol tartott. Nekem a szentendrei táj egyértelműen csak Barcsay volt addig, de Mária ezzel a két rajzzal valami mást árult el Szentendre ezerféle arcából. Szenvedélyt éreztem bennük, amit valaki titkol, tagad, szégyell, és közben fájdalmasan céloz rá.

- Úgy megszerettem Rodostót, hogy nem tudom elfelejteni Zágont - mondtam, de Mária csak megütközve nézett rám, nem mertem firtatni a dolgot, pedig világosan éreztem, hogy hiába szentendrei ez a táj, belelopakodott valahogy Nagybánya, ahogyan a nagyon pesti proletáranyába Käthe Kollwitz.

A hatvanas években hirtelen minden elevenebb lett, gazdagabb és változatosabb; a mi szemünkben, akik annyi mindent átéltünk, könnyebb és szabadabb is. A társasági élet is megsűrűsödött, Czóbelék a telet Párizsban, a nyarat Szentendrén töltötték, Máriát most már a sűrű vendégjárás is elfoglalta, s persze a modellekkel is ő törődött.

"Festő és modellje", közhely. Volt egy bizonyos nőtípus: "Czóbel-alakja van" - mondtuk tiszteletlenül, ha megláttunk egy-egy sötét szemű, erőteljes figurát, amilyeneket Czóbel a legszívesebben festett - suttogott is Szentendre, amennyi csak kifért a száján -, de Mária csak vállat vont: házakat is fest, miért ne? Nem ért fel hozzá a pletyka, vagy eléggé "úrinő" volt, hogy ne vegye tudomásul? Semmi esetre sem jelezte egy hanggal sem, hordta fel a műterembe a kávét a modelleknek, hiszen vendégek voltak.

Ebben az időben teljesen megváltozott a piktúrája, kis, színes "modern" képeket festett. Hajót, Duna-partot, csendéleteket festett, voltaképpen "absztrakt"-ul, figurát már soha. A gazdag, megdolgozott faktúra eltűnt, vele együtt a feketén parázsló szenvedély, itt a színek domináltak, sok kék, piros, fehér, mint a gyorsan felcsapó láng.

Szóval nem mondta ki soha, de egész "bánom is én" magatartása kifejezte, hogy elhagyottnak, festőileg tudomásul nem vettnek érezte magát. Akkor, amikor csodákkal volt tele a levegő, nemcsak kívülről beáradó, de itthon felfedezett csodákkal, Körner Évával jártuk Szentendrét.

Vajda megmaradt motívumait próbáltam vele összeszedni, és persze elvittem Modokhoz is. Tudtam azt is, hogy Frank János nagyra tartja - mégsem írt egyikük sem Máriáról.

Nem tudom, de azt hiszem, hogy annyira lekötötte és elbűvölte őket magának a jelenségnek az élvezete (mert mindig történt vele valami, a hanyag "Claudia Chauchat"-jellege mellett időnként kettészelt a kocsijával egy katonai teherautót, saját kezűleg megoperálta a cicája megsérült farkát, vagy a két egyforma borosüveg közül abból kínálta a vendégeket, amelyikben előzőleg egy szál krizantém hervadt, csak elfelejtette kiönteni a vizét), hogy az egyéniség bámulatában nem figyeltek oda a festőre. Sokan voltak így s vannak ma is.

Ha Pistával képet nézni mentünk Máriához, és Czóbel az utunkba akadt, csak felnézett a behúzott válla közül, és furcsa félmosollyal - máig nem tudom, hogy gúnyos vagy örvendetes fény ugrott-e be a szemébe - csak annyit harsogott befelé:

- Mariiiii – látogatóók!

Igen, a látogatók ritkán akarták Mária képeit megnézni. Czóbel lénye, műterem-műterme, a pipája, a lerakódott festéktömegektől súlyos palettája, az állandó munka légköre, a sötéten tündöklő vásznak tömege általában bizonyára vonzóbb hangulatot teremtett, mint a kisebb szoba, ahol vad rendetlenségből, asztal és macskás kosár alól-közül húzta, rúgta elő Mária a még csak fel sem feszített, összegöngyölt vagy spárgával pótolt vakkeretre húzott, néha csak biztosítótűvel megerősített kis vásznait.

- Nem nézhetném meg egy régebbi képét is? - kérdezte Pista.

- Igen, a kávédarálót - bátorodtam neki én is.

- Tudja fene, hol a nyavalyában vannak már azok - vetette oda Mária -, egyet-kettőt el is adtam, voltak, amiket átfestettem, mikor éppen nem volt itthon vásznam. Mért, ezek nem tetszenek? -

A szeme vad kéket villant, a hangja csupa harci kihívás volt, a fejét hátravetette -, nem baj, fest a Béla!

- Hogyne tetszenének, nagyon elevenek, szépek, de tudja, azokat még régen láttam - dadogta Pista.

- Persze, még az Etellel látta - enyhült meg Mária. - Tudod - fordult hozzám -, gyönyörű nő volt a Pista felesége, a Kasi lánya. Remélem, kibékült Kasival? Kijön a héten, majd felviszem magához.

Aztán együtt mentünk be Czóbelhez francia költészetről beszélgetni. Az új Czóbel-képek körös-körül elborították a falat.

Amikor először vetette oda, csak úgy, temetőbe menet, biciklitolás közben, hogy kétszáznegyvenes a vérnyomása, iszonyúan megijedtem.

Tudtam, hogy mennyire nem törődik magával, amikor négy bordáját összetörte egy, szerinte, autókoccanásnál, még csak nem is mondta meg Czóbelnek, rémülten könyörögtem, hogy menjen orvoshoz, de ő csaknem durván torkolt le: nem az az ember ő, aki nyafog és az esztékápadot melegíti, hagyjam békén, jó? Majd fest egy jó képet, és elmúlik, azt hitte, több eszem van, őt nem érdekli.

Különben is most építkeznek, kibővítik a Béla műtermét, már nem férnek el a dolgai, most megy és leszidja (ő nem így mondta, szerette magát erőteljesen kifejezni) a kőműveseket.

A Kútvölgyi-kórházban látogattam meg, hatodmagával feküdt, szűkre szabott terén, az éjjeliszekrényén s az ágyon könyvek, katalógusok, dobozok, sálak, virágok halmozódtak, s Mária, amint meglátott, harciasan közölte:

- Most volt itt a Béla! Be szokott jönni, amikor csak ráér!

Hosszú betegség kezdete volt ez. Mikor az állapota valamelyest rendeződött, kikívánkozott Szentendrére, s ott feküdt a szobájában, járni már tudott, ha fárasztotta is, de a keze nem gyógyult meg teljesen.

- Még jó, hogy a bal - mondta, de már nem a régi harciassággal, majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, különösen azért, mert sohasem panaszkodott, de valami eddig nem ismert lágyság került a hangjába, lágyság és békesség - iszonyú volt az örökmozgó, indulatos Máriát ágyban fekve látni, s a kezét, kés, kismacska vagy ecset nélkül, a takarón pihentetve, mikor odakint a nyári lombokon sütött a nap, és Czóbel kint festett a kertben.

Én a lovakat a legnemesebb, legszebb lényeknek tartom ezen a világon. Mikor először olvastam Swift könyvét a nemes Nyihahákról, akiket a mocskos Jehu rabigában tart, megkönnyebbültem, boldogan értettem vele egyet - szóval más is tudja ezt, nemcsak én szeretnék üvölteni, ha látok egy rosszul tartott, szomorú lovat, vagy nem téphetem ki az ostort annak az állati lénynek a kezéből, aki ráüt egy teherrel küszködő, feszített lábakkal erőlködő lóra.

Az a fehér ló, a szentendrei piacon, ahogy a tehertől-hámtól megszabadulva békésen lógatta a fejét a kereszt vetette sovány árnyékban, és rám nézett a fehér, homlokába hulló sörénye alól, Modok Mária beteg tekintetét vágta a szemembe.

Kép lett belőle, a Kék szemű ló. Lefestettelek lónak - szerettem volna megmondani Máriának, de nem lehetett, bizonyos összefüggésekre nem volt se füle, se humora - félreértette volna, ebben az állapotában különösen. Hiábavaló lett volna elmagyarázni neki, hogy minden képemnek van egy belső címe, a magam használatára, s a Kék szemű ló belső címe: Modok Mária beteg.

Csudálatos, de volt, aki megértette. Szabó Magda a műcsarnoki kiállításomon megvette, aztán csak rám nézett a keskenyre vágott fekete szemével:

- Ebbe te valakit belefestettél, ugye?

Én csak bólintottam, ő meg nem kérdezett többet, sosem felejtem el neki. A képen a ló mögött feszület van corpusszal, valamennyi kínzás és megalázás, amit ezen a földön sikerült kitalálnunk, már nem fért volna el rajta.

Egy temetésen nem számítanak a könnyek. Frank Jancsi meg Körner Éva meg én például nem sírtunk, ehelyett úgy berúgtunk a Három Almában, mint még soha, összevissza röhögtünk, és Frank Jancsi másfél órán át úgy káromkodott egyfolytában, mint egy tucat katonakocsis.

Czóbel meg ott állt, görnyedten, öregesen bólogatva a nyitott sír előtt, két hatalmas, még most is festékes kezével a botjára támaszkodva.

Nyolc év múlva a házat lebontották, a kusza, kedves régi kertet pázsittá simította a földgyalu, és ott ül egy széken Czóbel. Egyedül. Mindig így ült a kertben, görnyedten, laza tartásában is feszült figyelemmel, néz, néha a sötétre vájt szemében megcsillant a holdfény. Ő az, s ha este megyek el előtte az úton, nem muszáj elhinnem, hogy ez szobor, Varga Imre szobra, s nem csak most lépett ki a régi házból.

Forrás: Szántó Piroska: Akt

http://mek.oszk.hu/02800/02888/html/